Nemrég néhány napot töltöttem Hargita és Kovászna megyében, és sok év után újra felfedeztem ezt a csodálatos helyet. Ez egy különleges szépségű, Máramaroshoz vagy Bukovinához hasonló régió, ahol azonnal szembeötlik a kiváló természeti adottságok és a gazdasági fejlődés hiánya közötti ellentét.
Székelyudvarhely és Csíkszereda között vagy Kovászna megyében olyan elhagyatott falvakon haladtam keresztül, amilyeneket Máramaros vagy az Erdélyi-szigethegység eldugott völgyeiben látni, ahol az infrastruktúra foghíjas, a nagyvárosokhoz vagy a munkaerőpiachoz való hozzáférés pedig meglehetősen nehéz. Nem csoda, hogy emberek tíz- és százezrei mentek el innen is, mint mindenhonnan, hogy „odaát” dolgozzanak.
Székelyföldön a román állam egyszerre nincs jelen és egyenlőtlenül van jelen: csak az itt-ott felállított óriáslobogók és hivalkodó emlékművek utalnak rá.
A román államnak sem Székelyföldön, sem az ország más területein nincs jövőképe, nincs hosszú távú fejlesztési terve. Vannak helyek, ahol tapintható az elhagyatottság és az elszigeteltség: a régió különböző részei nincsenek rendesen összekötve az ország többi részével, és úgy tűnik, egyetlen autópálya-projekt sem vesz tudomást a Székelyföldről. Vagy, ha találunk egy autópályát (Marosvásárhelyen vagy Nagyszebenen keresztül), akkor az inkább vezet Budapestre, mint Bukarestbe.
Amúgy ez a gyönyörű és erőforrásokban gazdag régió egyre több látogatót és turistát vonz: a szolgáltatások minősége példaértékű, az európai alapokból, magyar állami forrásokból vagy saját magánforrásokból származó jelentős beruházások kezdik meghozni gyümölcsüket.
Az itt fellelhető gyógy-, kulturális, gasztronómiai, pihenési célú vagy téli sportturizmus az elkövetkező években minden bizonnyal az egész régiót jelentős turisztikai célponttá teszi.
Addig is a régió a közvélekedés eme szorításában fog vergődni: a nacionalista-szélsőséges narratíva egyrészt Bukarest, másrészt Budapest felől érkező, olyannyira hasonló változatai között.
Az AUR-típusú román nacionalizmus felől (de említhetjük akár a PSD-t és a PNL-t is, megtámogatva Gigi Becalival vagy más, médiajelenléttel bíró, karikatúraszerű figurákkal) az irredentista fenyegetés fenntartása, a szuverenitás megsértése, a román állam törvényeivel szemben való engedetlenség érkezik.
Budapest felől pedig, mint legutóbb Tusnádon láttuk, az identitás elvesztésétől való félelem táplálása és egy nagy, határokon átívelő magyar közösség álma, amelynek meg kell védenie magát a más fajokkal való keveredéstől.
Másrészt azonban azok, akik Hargita vagy Kovászna megyébe látogatnak, leginkább udvarias, diszkrét és elegáns embereket, irigylésre méltó sportolási lehetőségeket, kifogástalan feltételekkel rendelkező szállodákat és panziókat találnak – mindezt a két ország médiája által közvetített ideológiai és propagandisztikus karikatúrák ellenében. Az emberek pedig a saját szemükkel láthatják, hogyan bukik el egy olyan állam, amely képtelen néhány utat építeni, és hogyan indulnak magánkezdeményezések e kudarcok ellenére.
Van ugyanakkor itt egy másfajta ellentét is: az egyik főváros jövőkép- és koherencianélkülisége, illetve a másik agresszív jövőképe között.
Bukarest soha nem tudta, mit akar a HarKov térségben, ma pedig fogalma sincs, hogyan lehetne jelen ennek az újra közömbösségre ítélt régiónak a polgárai számára.
Budapest ezzel szemben pontosan tudja, mit akar, az elmúlt évtized hatalmas beruházásait stratégiai területekre irányította, különösen a sportra, amire a magyar külügyminiszter „a nemzeti identitás és büszkeség megőrzésének és építésének egyik fő eszközeként” tekint. Mindemellett azonban olyan projektek is indultak és olyan beruházások valósultak meg, amelyek valóban megfelelnek a térség igényeinek: mezőgazdaság, élelmiszeripar, szolgáltatások, turizmus stb.
A román állam három évtizede ugyanazt a cinkosságot gyakorolja, amit nemrég Kelemen Hunor nyilatkozatai esetében is láthattunk: a Budapesttel való kapcsolataiban képtelen határozott, hivatalos és proaktív reakcióra (például Orbán Viktor többszöri „nem hivatalos” romániai látogatásai esetében), mégis az RMDSZ-t és a magyar közösséggel való kapcsolatait használja fel arra, hogy ugyanazt a politikát folytassa: a választási megvesztegetést és az ártalmatlan dorgálást.
Időközben azonban az RMDSZ egy elavult politikai szervezetté vált, amely belülről ugyanolyan megcsontosodott és korrupt, mint a PSD, kívülről azonban Orbán Viktor veszélyes karizmájához csatlakozva további legitimitást keres.
Ez az oka annak is, hogy a romániai magyarok ugyanolyan foglyul ejtett választók, mint a romániai románok, nekik azonban legalább van „esélyük” arra, hogy időnként meghallgassanak egy-egy „felemelő” beszédet, amelyben magukra találnak, amelyben képviselve érzik magukat – még ha az ilyen beszédek azzal a kockázattal járnak is, hogy még jobban elszigeteljék őket a nagy európai családon belül.
De mielőtt bármelyik bukaresti kormány képes lenne egy olyan koherens és befogadó politikát kidolgozni ebben a régióban, amely legalább részben megfelel a magyar lakosság gazdasági és szociális törekvéseinek, javasolom, kedves olvasók, hogy töltsenek el egy kis időt Zabolán vagy Gelencén, Tusnádon vagy Parajdon, Székelyudvarhelyen vagy Bálványoson, de a térség falvaiban is: az itt élők örülnek a vendégeknek, büszkék hagyományaikra, és szívesen megmutatják, hogy mi mindent sikerült önerőből, gyakran állami segítség nélkül megvalósítaniuk.
Fordítás: Beáta Szabó
Kövesse a PressHUB-ot a Google Híreken is!
Citește versiunea românească aici: Impresii din secuime. O lume bună, într-un stat eșuat
